Tudom, persze, hogy elcsépelt...Mi, emberek, mindent el tudunk csépelni. Elrontjuk, mint gyerek a játékát, amivel sokat játszott, megunjuk és eldobjuk.
Így voltam én az El Condor Pasa-val is. Mindaddig, amíg meg nem hallottam Sebestyén Márta és Kováts Kriszta énekhangján - és miután megtudtam, ez egy máig fennmaradt régi inka imádság-dal.
Nézz le ránk te fényességes ég/nevess ránk/hajolj ránk/borulj még ránk.
Te Fénylő Arcú áraszd ránk a fényt/sötét éj, ne jöjj még/ne támadj még.
Egy szárny, egy nagy sötétlő szárny/támad ránk/egy égi árny/hát óvj te fényességes ég, tűnő fény/borulj ránk/borulj még ránk.
Az Istenség csak bólint és csak néz/ szót sem szól/ így van jól/ez így van jól....
Milyen ősi érzést, milyen egyszerűen fogalmaz meg a régi szöveg: gyerekként féltünk a sötéttől, és talán még felnőttként is tartunk tőle- hiszen például az álmatlanság nagyon meggyötör, a hatalmas csendben bong, zsibong a szoba, minden nesz mennydörgés.
A fény után vágyakozik az emberfia még ma is. Nem sokat változtunk. És az Istenség azóta is csak néz, nem avatkozik be, és ez így van jól.
