Jó, hogy feltetted. Csak holnap fogom meghallgatni. Mivel holnap Pestre egyek és korán indulunk, ezért hamarosan le kell feküdnöm. Erre a kérdéskörre szeretnék komolyan válaszolni, nem amolyan kutyafuttában.
Lehet, holnap este már nem lesz idő, csak éppen benézni, de nem felejtek el reagálni erre a posztodra. Nekem nagy fájdalom volt a szívemnek az a nap és egy vízióból való ébredés napja. Kegyetlen volt. Egy nép, aki szíven szúrja saját magát...Mert nem tudja, merre keresse az életet.

@Donna (Cara)mba: Oká! Jóéjt mindenkinek! :)

@Donna (Cara)mba: Szívesen maradnék még itt. De nem lehet, holnap megint nehéz napom lesz.
De a posztodra legkésőbb pénteken reagálok.

Holnap este benézek, valszeg fáradt leszek valami értelemeset írni:(

Jóéjt neked!

@Donna (Cara)mba: Megígértem, válaszolok neked, ahogy tehetem.

Az első videó: 2004. december 5-ről:
Előtte nem akartam elhinni, hogy ezt a népszavazást ki fogják írni. Kiírták. Aztán nem akartam elhinni, hogy ez az eredményt születhet, és ezt mutathatjuk magunkról barátainknak és ellenfeleinknek.
Előtte ragasztottam a plakátokat - késő este, kihalt utcákon. Mondtam a férjemnek - én megyek, ha jössz, jó, ha nem, én akkor is megyek. Persze, hogy jött. Végig pántlikáztam a hozzánk vezető, dombnak kanyargó utat. Amikor vettem a 20 vagy 30 méternyi nemzeti színű szalagot, az eladó azt kérdezte: áfás számla lesz? Mosolyogva (akkor még mit sem sejtve), mondtam, hogy nem, mert privát vásárlás. Plakátozás közben az egyik egyetemi épületnél ragasztottunk éppen nagyban a férjemmel - ő tőlem kicsit távolabb volt - , amikor két fiatal 18-20-as srác odajött hozzám és iszonyatos ordenáré módon üvöltettek velem, és ráncigáltak, hogy tűnjek el, hagyjam abba, mi a ..............
A férjem ott termett, nem szólt semmit csak belenézett a két jólöltözött fiatal szemébe. A férjem magas és nem éppen vékonydongájú. De nem is ilyenkor rémisztő, hanem ha nem szól, csak néz. Dermesztő tud lenni a nézése. A srácok elkullogtak, én csak arra emlékszem, azt se bántam volna, ha ott rögtön agyonvernek.
Kezdődött az ébredés, csak még mindig nem hittem. Az nem lehet - bátorítottam magam. Ilyen gyalázat nem eshet meg.
Megesett.
Ma már szárazan fogalmazok: nem volt az semmi több, csak egy népszámlálás. Össze kell adni azt a másfélmilió itteni magyart, az erélyieket, a felvidékieket, a délvidékieket és megkapjuk, mekkora a magyar nemzet. Színtiszta matematika ez.
Tudom, akkor őrjöngtem, és rohanni akartam haza, hogy belenézzek én a gyáva férgek helyett az enyémeim szemébe. Kb.négy hónap múlva mentem haza. Azt csak Nyerges Attila tudja szavakba foglalni: a kimondott és ki nem mondott kérdést, és azt, hogy csak neked tehetik fel a kérdésüket, mert a gyávák nem jártak soha arrafele, és azokban az időkben különösen nem. Mi hordoztuk a gyalázatot.

Én azóta még annyit értettem meg, hogy magunkat, magyarországi magunkat öltük meg. A magyar demográfiai kérdésre ezt a választ adtuk. Ami enélkül is tragikus, de külhoni testvéreink nélkül maga az öngyilkosság. Hogy késő, lassú, legfeljebb ezt nem tudhatjuk.

Marad a hit, hogy minden seb begyógyul. Csak nehogy túlságosan későn, amikor már mindegy.

A második videóra a válasz:
Ismét Székelyföld. Második napja nyaralunk, de még mindig szakad az eső. Harmadnapra derült ki az ég, korán csomagoltuk össze a túra-cuccunkat, hogy végre megyünk túrázni. Csörren a telefonom. A fiam alig hallható hangja szól bele, mondja, hogy beteg és most volt nála az orvos, beutalta a kórházba. Alig tudott beszélni, sűrűn le kellett tennie a telefont, miközben én azon minutában eldöntöttem, indulok Budapestre (két kocsival voltunk, ennek oka és története van, de most nem térek ki rá - de ez módot adott, hogy önállóan döntsek). Persze a férjem se sokat habozott. Annyit ki tudtam szedni a fiamból, hogy vakbélgyulladás-gyanuval hagyta ott a doktornő, a fiam alig vonszolta magát, és a kedves doktornő megkérdezte, muszáj mentő, nem mehet trolival vagy villamossal? A fiam mondta, hogy nem bír lábon se állni, görnyed össze a fájdalomtól. A doktornő egy "városnézős, gyűjtős mentőt" hívott - a kis kspórlós. Én eszeveszetten fél kezemmel rámoltam, fél kezemmel telefonáltam, nem is emlékszek tisztán már semmire se. Jöttek az ottani barátaink a riasztásunkra, így alig másfél óra alatt teljesen bepakolva, úgy, hogy nálam legyen az ülésen térkép, víz, egy kis gyümölcs, mert mint írtam, külön autóval voltunk. Egyedül voltam én is, egyedül a férjem is, csak vezettem, úgy, hogy tudtam, felettem most őrködik valami vagy valaki. A 4-sen már 170-el mentem este, folyamatosan. Én elől, a férjem utánam. Nekünk nincsenek Budapesten ismerőseink, senkink, csak a fiam barátnője. Ő éppen gyerekfelügyeletet vállalt a nyári szünetre. Nem tudtam elérni telefonon. Az anyukáját értem el, hogy legyen valaki a fiam mellett, ne hagyják egyedül, amikor tolják a műtőbe. Ettől a gondolattól, és a 400-500 kilométer távolságtól őrülésig feszültek az idegeim. A fiam akkor volt 5-öd éves, éppen minden vizsgáján, PhD felvételin túl volt. A barátnőanyukája egy angyal volt, végig ott volt a fiammal, aztán este elérte a lányát is, akit egy tanár hozott vissza a táborból Budapestre a kórházba. Úgyhogy ő ott volt a fiammal, amikor betolták a műtőbe.
Mi este 11-re értünk a kórházhoz. Néhány másodperec, mondták, és tolják ki a fiamat, túl van a műtéten. A műtő orvosa odajött hozzánk, és nem is tudom mit kérdezhettem szóval, szemmeltőle: azt válaszolta, nagyon súlyos, másnap 4 óra körül tudja megmondani, hogy életben marad-e a fiam. Erről nem írok több szót, mert most is belefagyok. Aztán látta, milyen állapotban vagyok, és annyit mondott, hogy ő mindenek ellenére bízik, mert a fiam rendkívül jó fizikai állapotban van, szívós, kitűnő az immunrendszere, átmostak mindent. Köszönet ma is a doktornak a Péterfi kórházban. Egész hétvégén (mert pénteken műtötték) hosszan bent volt, vasárnap is többször bejött. Ha ő nincs - nem folytatom.

Tudom a doktornő nevét. Aki lábon akarta beküldeni a perforált vakbéllel és teljesen begyulladt hashártyával a fiam.
A fiam nem trehány volt, hanem hirtelen jelentkeztek a fájdalmai, van ez így. A vakbél kiszámíthatatlan ilyen szempontból, ma már tudom.

Szerencsére nem kell teljesen értenem Nyerges Attilát. Együttérezni tudok vele, de a mindenható megkímélt attól a világpusztulástól, amit ő, Nyerges Attila megélt.

A fiam, amikor magához tért, rámnézett, és csodálkozott: hát megjöttél? De ez csak a második szava volt. Az első: de jó élni!

Ez a történet és ilyen fiam van. Tudod, Mérnök ő is, így, nagybetűvel...

@Donna (Cara)mba: Az első videóhoz nincs mit hozzá tennem.
Esetleg annyi, hogy úgy néz ki, most sem fognak a dolgok rendben menni...

@Donna (Cara)mba: A második videó rettenetesen szomorú...
Csak az tudja igazán mit is jelen ez, aki szülőként átélt, megélt hasonlót...
Szegény Mamám, sok mindent megélt miattam, nem voltam egy átlagos gyerek, 6évesen át akartam szaladni az úton és majdnem elgázolt egy autó, de szerencsém volt, mert a villamos elől ugrottam vissza az autónak csapódtam, így csak a térdem ment szét, egy kicsit. Középiskolás koromban volt egy szintén szerencsés motorbalesetem, nem sorolom tovább, voltam egy párszor varva...
De, legalább, én még mindig megvagyok néki...