mint borostyán a házfalon hullnak alá könnyeim,
gazdagon öntöznek kiszáradt szíveket,
barátok, fejfák, koporsók végtelen sorában.
ki földel el engem, ki kaparja ki sírom mélyét,
s rabolja meg helyemért?
miközben sírna, tudnia kell:
csak fénybe temetkezem.
minek az ásó, a kapa, a nagyharang,
ha süket fülekre talál szavam?
inkább elmegyek s az égnek adom magam.